Nap

Felébredtem a kómámból, amibe belecsöppentem. Borzalmas heteim voltak, rengeteg vizsgálatokkal, mire engem kiengedtek a kórházból. Ég minden nap látogatott engem a szüleimmel együtt. Ma végre haza mehetek. Ég hozta el nekem a tanulni valót, amit közösen csináltunk meg. Okosabb volt nálam, valahogy mindent jobban megértett nálam ami a tanulással volt kapcsolatos, én viszont a valós életben fellelt kis böngészéseimmel vághattam fel, amiket ő nem tudott, de melegséggel töltött el, hogy valaki ezt heteken keresztül hallgathassa tőlem.

Össze csomagoltam a kis holmimat, elbúcsúztam a szoba társaimtól és haza tértem. Iskolába még nem engedtek el, hisz nem tudták, hogy az mit váltana ki belőlem, tehát szigorú pihenésre voltam fogva és nem volt szabad stressz hatásának alávetnem magam.

Ennek örömére minden nap látogathattam a szeretett kis könyvtáramat is. Napról napra egyre több tudással gazdagottam, aminek én szívből örültem, hisz mindig is imádtam olvasni és az élet nagy rejtelmeiről tudomást szerezni bármi áron.

Ahogy teltek a napok Ég és Én egyre közelebb kerültünk egymáshoz, rengeteget tudtunk meg a másikról ám a legnagyobb titkainkat nem fedtük fel egyenlőre a másk előtt. Nagyon jó lelki támaszom volt az utóbbi időkben és ez egyre csak fokozódott, amíg egyszer csak fel nem tett nekem egy kérdést:

-          El jönnél velem vacsorázni? – tekintete határozott volt, de nem tudtam kiszámítani mióta is tervezi ezt. Én vártam ezt valaha?

-          Hát..izé – hebegtem habogtam míg végül beadtam a derekam, egy baráti vacsoránál csak nem lehet kellemesebb – Szívesen elmegyek veled.

Haza érvén kinyitottam a szekrényemet és valami csodát várva kerestem egy alkalomhoz illő ruhát. Azt mondta értem jön este 8-ra kedden. Ma hétfő van és én a ruháimat dúrom délelőtt 11-kor, amikor rájövök, hogy egyáltalán nincs báli ruhám, mindössze egy fekete fehér öltözék van, amit ballagáskor hord az ember, ráadásul kcsi is volt rám. Eszembe jutott a nyári munkából megkeresett pénzem és azonnal elmentem vásárolni. Utálok vásárolni.

Ahogy végig jártam az üzleteket a nekem megfelelő ruha vagy túl drága volt, vagy pedig a méretemben nem volt. Már azon a ponton voltam, hogy feladom a keresgélést, amikor megláttam.  Egy térd feletti, kék színű, pánt nélküli, az oldalán egy közepes méretű masnis ruhán akadt meg a tekintetem. Árban pont megfelelt és méretben is. Még egy szép cipőre is maradt pénzem, ami szintén kék volt picit magasított sarokkal.

Másnap elő vettem a poros sminkelős dobozomat, amiben régi szemfestékek és ceruzák voltak. Nem vittem túlzásba, felvittem egy kis fekete kontúrt és nekem ennyi bőven elég is volt. Elvégre ez csak egy baráti vacsora nem?

A hajamat kivasaltam, ami úgy hullott a vállamra, ahogyan csak tudott. Elővettem egy régi láncot, amit a nyakamba tűztem.

7 óra van, de én már tűkön ülök. Soha nem vittek még randizni, pedig voltak kapcsolataim. Bár ez nem kapcsolat és nem is randi. Ez csak baráti vacsora. Ennyit még megengedhetek magamnak nem?

Elérkezett a pillanat. Induljunk. Lassan indulok el a bejárat felé, amikor meghallom, hogy becsenget az ajtón. Oda sétálltam és tétovázva ugyan, de ajtót nyitottam neki.

Ég végig fürkészett a tekintetével engem és sokszor megakadt a szeme a dekoltázsomon és a lábaimon. Egy kis pofozgatással térítettem észhez, hogy csak baráti vacsora és nem dőlök ágynak az első ilyen esténken.

Beültünk a taxiba és hagytuk, hogy elvigyen minket az étterembe. Az első helyszínhez ahol kettesben voltunk a gondolatainkkal és kimondatlan szavainkkal. Csak Nap és Ég.

Ég

Olyan békésen alszik. Bárcsak gond nélkül végigsimíthatnék az arcán, anélkül, hogy felkelteném. Ez a nő annyira elbűvölt engem, mint még soha senkit sem ezen a világon. Valószínűleg rengeteg férfit megkapott már az életében, akkor miért reménykedek, hogy pont én? Egy egyszerű könyvtáros fiú megkaphatná, hisz hiába edzek minden áldott nap, ha nincsen önbizalmam. Pedig eddig minden nőnél volt és akárkit megkaphatnék, de nekem nem kellenek azok a mű lányok, akik csak azért szeretnének, mert jól nézek ki vagy pedig éppen a pénzem miatt. Nekem azok nem kellenek.

Félek ha megkapnám, akkor az törne össze engem, hogy akármikor elveszíthetem ha nálam talál egy jobbat és ezt nem akarom. Nem akarok se magamnak sem pedig neki fájdalmat okozni a természetem miatt.

Elkezdett remegni álmában. Nagyon féltem, nehogy valami baja essék ezért letakartam a hosszú bőrkabátommal. Néha felkiáltott és sírt, ekkor vettem erőt magamon, hogy felébresszem őt. Amióta elájult, azóta nagyon is féltem őt. Olyan törékeny, de mégis a kisugárzása olyannyira erős, hogy ha egyszer csúnyán nézne valakire, az szégyenében azt se tudná merre szaladjon.

Úgy tűnik, hogy az utunk egy irányba vezet. Hallottam, hogy egy új család költözött a szomszédunkba, de nem hittem volna, hogy ők lesznek azok az emberek. Haza kísértem, bár nem kellett messzire mennem, hogy én is haza érjek. Való színűleg akkor az új lány is ő lesz az iskolában, hisz mondták már, hogy jön majd valaki, de senki sem tippelt, hogy ki lehetett az. Reménykedem benne, hogy ő, de nem tudom miért.

Másnap suliba készülődve 5 percenként néztem ki az ablakon hátha meglátom, ahogy jön suliba és én gyorsan ki tudjak érni, hogy vele mehessek. Nem mindig érek rá ezért szeretném kihasználni az alkalmat Nap megismerésére. Aztán meggondoltam magam. A fejemben átfutott a gondolat, hogy mi van akkor ha ő nem is akar velem barátkozni? Ha csak egy suhancnak vél engem? Nem akarok csalódni. Még egyszer nem.

Ekkor hirtelen szirénát hallottam. Pont a szomszédban állt meg, az Ő házuk előtt. Kirontottam a lakásból és csak vártam ameddig a mentősök kihozták az ágyon fekvő Napot. Az ajka vértől ázott volt és egy zsebkendőt szorongatott. Aggódás futott végig a testemen, még meg sem ismertem és szeretném jobban megismerni, de ha valami baja lesz… talán egy életre bánni fogom azt a napot, hogy elszalasztottam valamit.

Az anyukája zokogott az édesapja karjaiban ameddig elvittél Őt a kórházba. Oda mentem és megkérdeztem, hogy mi történt, amikor kiderült, hogy Nap nagyon elkezdett köhögni vért és egyik pillanatról a másikra össze esett. Most a kórházban vizsgálják ki. A szüleinak elmondtam, hogy ki vagyok és hogy aggódok a lányukért és szeretnék segíteni nekik, ekkor ők felajánlották, hogy bevisznek engem autóval hozzá.

Mielőtt beszálltam volna az autóba megláttam egy sötét alakot az út túl oldalán egy fa mögött, aki felénk engedett egy gúnyos mosolyt. Csak egy pillanatra hunytam be a szemem, de az alak addigra eltűnt a fa mellől.

Sebesen száguldottunk a kórházba, az autó lelkét is kihajtotta az édesapja. Nagyon aggódtak érte, de nem csak ők. Én is. Alig vártam, hogy beérjünk hozzá, már egyszer mellette voltam amikor körül ölelte a kín és szeretnék most is támaszt nyújtani Nap számára és újra mosolyogni látni őt.

Nap

Hideg van és én nagyon fázom, senki sem ölel át, hogy felmelegítsen. Szomorú. De hol vagyok most? Nem látok semmit. Körül ölel engem a sötétség és a magány és ez rettenetesen fáj. Álmodnék vagy ez a valóság? … Azt hiszem álmodok. A legrosszabb rémálmom a sötétség, szúr, éget, mar és lelkileg kikészít és én nem tudok ellene semmit sem tenni.

Valami vissza húz a sötétségből és érzem ahogy valaki megfogja a vállamat, egy idős néni volt az, kenyeret kért. A kis táskámból eővettem egy maréknyi aprót és oda adtam neki az összes kis zsebpénzemet. Bár tudtam, hogy az első uta a kocsmába fog vezetni, de valamilyen szinten meg is értettem, hiszen ezt a világot nagyon nehéz lehet így elviselni.

De hol vagyok? Mit keresek én itt a központban a város kellős közepén? Körbenéztem és minden tele volt hajléktalan emberekkel, én egy kis kopott padon ültem mindennek a közepén, előttem egy tócsa amiben magamra néztem. Kócos volt a hajam és koszos voltam, a táskámban nem volt más csak egy szelet kenyér és tiszta víz. Én is hajléktalan voltam, de ez nem én vagyok, ez egy kislány tükörképe, egy szőke hajú, barna szemű kislány képe tekintett vissza rám a pocsolyából. Alig tudtam felállni olyan szinten remegtek az apró lábaim.

Elindultam az utamra, amikor szembe futott velem két kisfiú. Az egyik fekete a másik barna hajú volt. Éhednek tűntek azért megszántam őket és oda adtam nekik azt az egy szelet kenyeret ami még volt nálam. A barna hajú elvette és amikor meg akarta felezni a fekete hajú fogott egy kést és leszúrta a másikat. A szemeimből könnyek folytak, majd a srác elindult felém is véres késével. Nem tudtam mozdulni… Ekkor ismertem fel azt a mosolyt ajkai sarkában. A sötét alak akivel minap találkoztam, és a barna.. Ég volt. A földre roskadtam mellé és hagytam, hogy végezzen velem Sötétség.

Újra éreztem, hogy valaki rázza a vállamat, de ez már a valóság volt, ahogy kinyitottam a két szemem alig láttam a könnyeimtől, de tudtam ez mr nem álom. Ez már a valóság. Az emberek eltűntek körülöttem és csak Ég volt ott. Egy kis irodában lehettünk és én az egyik bőrfotelben hevertem.

-          Szörnyű álmod lehetett szegénykém. – szólított meg halkan ámbár igen határozottan – rosszat álmodhattál.

-          Hol vagyok? – kérdeztem vissza rémálmomból felkelve

-          A főnököm irodájában vagy most. A főnök elutazott és csak nekem van kulcsom ide. Az apám a főnök, kemény és szigorú, de akár az életét is rám bízná ha arról van szó.

-          Értem – nyögtem ki fáradtan

Elmesélte, hogy mi történt, hogy össze estem egyik percről a másikra, elkezdett az orrom vére folyni és elájultam. Rémesen nézhettem ki. Azt mondta, hogy behozott engem ide, hogy ne tudjon engem senki se zavarni, hogy rendbe tudjak jönni és össze szedjem magam. De ő egy percre sem mozdult mellőlem.

-          Ha nem haragszol kimennék a mosdóba – mondta szorongva – már másfél órája tartogatom.

-          Csak nyugodtan – nevettem fel – eddig is elmehettél volna nyugodtan.

-          Mindent a vevőért kedves.

Jól estek a szavai, a hangja kellemes és nyugtató volt számomra ám mégsem hagytt nyugodni a gondolat, hogy ameddig eszméletlen voltam és álmodtam az vajon jelenthet-e valamit, vagy pedig fogjam fel annak, hogy a véletlen műve volt az a szörnyű álom.  Remélem nem történik meg újra ugyan ez.

Nap

Mikor láthatom újra? Csak ez jár a fejemben, na meg persze hogy lassan mennem kellene. Azt hiszem sűrűbben fogok erre járni, mivel ez egy könyvtár is egyben, ezért fel kellene íratkoznom és akkor feltétel nélkül olvashatnék itt órákat, ám egy ismeretlen férfi megzavarta a töprengésem. Farmer nadrágot viselt és edzőcipő volt a lábán, rövidujjú pólóján nem volt semmi féle minta. A szája íves volt és a fogai kissé kuszák de érdekességet adott az arcának. Mentazöld szemei voltak és rövid fekete haja, ami fel volt zselézve. Talán egy fejjel magasabb lehetett nálam. Titokzatos tekintete volt és ijesztő volt, ahogy rám bámul azokkal a szemekkel. Elnézést kértem és ott hagytam.

Feszült voltam, ahogy mentünk haza felé unoka testvéremmel. Valamiért úgy éreztem, mintha követnének engem. Még soha nem éreztem ilyesmit, de eléggé kellemetlenül érintett ez a dolog. Az a férfi az üzletben és az a srác… ahogy rágondolok sokkal nyugodtabb vagyok, pedig pusztán csak pár szót beszéltünk és mégis annyira felszabadított a feszült hétköznapokból.

Haza értem. A szüleim már vártak engem azzal a hírrel, hogy elkültözünk. Nem akartam menni innen sehova, de amikor meghallottam, hogy abba a városba ahol a bevásárlóközpontunk van, valamiért felcsillant a szemem, de érzem, hogy ennek oka volt. Valamit eltitkolnak előlem. Érzem.

Éppen vacsoráztam, amikor kintről furcsa zajokat hallottam. Féltem kinézni az ablakon. „Mi lehetett ez? „ - kérdeztem magamtól. Apa nyitott ajtót és váratlan vendégünk érkezett. Csak egy ártatlan kiscica volt az. Nagyon nehezen de meggyőztem őket, hogy had maradjon. Fekete szőre bőrig volt ázva és nagyon megviseltnek tűnt. Kidobták. Az emberek annyira szívtelenek szegény állatokkal. Adtam neki enni és míg elfogyasztotta a maradék vacsorámat addig én csináltam neki a kis szobámban alvó helyet.

Nem aludtam. Nem akart kiszállni a fejemből a mai nap. Azok a barna szemek. Egyszerűen nem mennek ki a fejemből. Vajon mikor láthatom újra? Gondolataim közepedte kissé elkezdtem köhögni. Megint. Ez már a harmadik hete tart minden este és alig akar megállni. Megnéztem a zsebkendőt amibe köhögtem.

Vér. Valami nincs rendben velem. De ez csak egy kis semmiség. Holnap edzek, elmegyek a könyvtárba és sokkal jobban leszek. A számnak most sós íze volt. Utáltam ezt az ízt, hisz a fogam is sokszor vérzett. Gyűlölöm.

Ahogy elaludtam, már rám is törtek a rémálmaim. Minden este ugyan az. De most mégis más, hisz a sötét alak akit mindig látok most félig mutatta az arcát, három fülbevaló fénylett a sötétben. Elvesztettem őt és nem tudtam vissza csinálni. Rémes álom volt és minden este át éltem egy arc nélküli emberrel, akinek most megmutatkozott egy kisseb részlete.

Izzadt testtel ébredtem fel, megint, mint minden nap. Letusoltam és valamiért kihagytam a napi edzést. Fáradt voltam nagyon és kimerült. Csak olvasni szerettem volna a könyvtárban. A kiscicát megetettem egy kis krumplipürével, és útnak indultam. Megint a tegnap esti érzés. Követnek engem én érzem a csontjaimban. Szaporábbra veszem a lépteimet, hogy legalább a városba kerüljek be, de ahogy hátra néztem semmit sem láttam. De az érzésem is elmúlt a látttak alapján.

Bementem az üzletbe keresve a könyvtárat és Ég fogadott engem. Rettentően meglepődtem. Mit keres ő itt? Itt dolgozik? És miért?

-          Üdvözlöm kisasszony az üzletünkben! Miben segíthetek ennek a két szép szempárnak? – Legalább nem a melleimet jegyezte meg, bár az igencsak udvariatlan lenne – Szolgálhatnék valami könyvvel esetleg?

-          Csak vissza hoztam ezt a könyvet amit kikölcsönöztem. Most pedig keresek valami nekem valót és leülök picikét olvasni.

Ennél lehettem volna bővebb beszédű is, de hisz miért lennék? Úgy illik, hogy ezt a férfiaknak kell. Nem a nőknek kell kezdeményezni egy beszélgetést. Keresgéltem a könyvek között, de egyszer csak megálltam. Nem tettem semmit, nem is mozdultam, csak bámultam magam elé. Minden sötét volt. Legszívesebben ordítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Csak csendesen és némaságban kiabáltam magamban:” Könyörgöm. Valaki mentsen meg!” Nem hallottam semmit tisztán, hisz minden hang elmosódott körülöttem. Az eddig zajos bevásárlóközpont csak halkan zúgott körülöttem. Valaki megérintett és ekkor kezdett el tisztulni minden. Elájultam. Amikor kinyitottam a szememet az Ő tekintetével találtam szemben magam valamint körülötte még több emberrel akiknek aggódás ült ki az arcán. Egy embert kivéve. Az a sötét alak aki tegnap megállt előttem. Az ő arcán, mintha egy aprócska mosoly feküdt volna. A káröröm. Ég arcán pedig döbbenet játszott. Éreztem hogy folyik az rorrom de, amikor oda nyúltam és elvettem a kezemet vért láttam.  Kezdődik.

Miért annyira egyforma minden lány? Öt kiló smink, push up melltartó és mindene mű. Ellentétben a többi férfival nekem ez nem jön be egyáltalán. Pedig én lehetnék a legnagyobb nőcsábász ebben a kis városban, de nekem mégsem kell senki akivel nap mint nap összefuthatok, mert olyan, mint az összes többi átlagos tini. Kevesen tudják rólam, de én igenis szeretek olvasni, pedig az első benyomása rólam mindenkinek az, hogy egy suhanc vagyok.

Éppen hazafelé sétáltam a holdfényben, amikor megláttam, hogy egy kis lámpa éppen csak pislákol, magányosan a várostól nem messze, majd szépen lassan kialszik. Vajon az életünk is ilyen? Egyszer csak egyedül maradunk a világgal szemben és a mi szemünkből is úgy húny ki a fény mint ebből a szerencsétlen ki lámpából? Nem tervezek sok jövőt az emberiségnek, ha így folytatják. Az emberek annyira bugyuták, divatot követnek értelmetlenül és úgy akarnak megfelelni mindenkinek ahogy csak akarnak. Szánalmas…

Másnap elmegyek a központba. Vásárolok egy kicsit, úgy is vennem kell új processzort a gépembe. De most alszok. Fáradt vagyok, hiszen rengeteget edzek azért, hogy ne hanyagoljam el magam és ne piszkáljanak csak azért mert sovány vagyok. Igen érdekel, hiszen saját magamat idegesíteném ezzel fel, ha magamnak sem felelnék meg.

Zenével a fülemben megyek végig az üzlet hatalmas polcain keresve a nekem megfelelő terméket, amikor megláttam Őt. Gyönyörű barna haja a vállára omlott és félmosollyal az arcán böngészgette az újabb Fujitsu laptopot. Láttam, hogy mellette lévő gép is be volt kapcsolva, valamint webkamerával is fel volt szerelve. Kihasználtam a pillanatot. Oda mentem és kérdezés nélkül csináltam róla egy képet. Mielőtt megmutattam volna neki, gyorsan elküldtem magamnak és kitöröltem az előzményeit a számítógépnek. Senkinek nem szabad látnia ezt a képet ha majd ő bezárja. Valamiért ég bennem a vágy, hogy ő csak az enyém és senki másé, pedig még nem is ismerem.

Miután megmutattam neki a képet pont reezgett a telefonom. Tudtam, hogy azt jelzi, hogy már a Csillagaim itt vannak. A barátaim. Már várnak rám. El kellmennem, de én nem akarok. Még beszélni akarok vele. Meg akarom ismerni őt! Elejtettem egy enyhe bókot, majd tovább álltam. Kinnt már vártak rám, az egyik cigivel a másik sörrel kínált, de nekem most csak a cigaretta mámora kellett, ahogy a füst áramlik a tüdőmbe, majd ki. Tudom… nem egészséges, de engem megnyugtat. Elszívtam és közöltem velük, hogy még van egy kis elintézetlen dolgom és vissza tértem az áruházba, hogy talán, legalább utoljára láthassam az arcát. Remélem akkor többet tudnék vele beszélni pusztán egy kicsiny mondatnál.

Valamilyen belső hang azt súgta, hogy el kell mennem a könyvesbolt előtt. Hát akkor láttam meg. Nem tudom milyen könyv volt a kezében de egyáltalán nem is érdekelt. Egy ideig csak néztem és bambán bámultam, ahogyan olvas, amikor egy ismeretlen alak nekem tódult. Észbe kaptam és szigorú arccal tekintettem rá vissza de ő ügyet sem vetett rám. Láttam, hogy oda megy hozzá, de nem szólította meg, csak megállt mellette és mint aki a könyvespolcokat kutatja úgy tesz, de közben Őt nézte. Őt!

Lekaptam egy könyvet az egyik polcról és leültem a lánnyal szemben. "Csak lazán Ég, csak lazán." Bámelyik nőt megkaphatnám és mégsem merem úgy leszólítani őt, mint bárki mást. Erőt vettem magamon. Megfogtam a könyvének gerincét és mélyen a szemébe néztem. Elvarázsoltak a szemei, szinte a lelkéig bele láttam. Mennyi fájdalmon eshetett át ez a nő és mégis képes még egy félmosolyt is elengedni felém. Erőt vettem magamon és társalgásba kezdtem, majd rákérdeztem a nevére. Napnak hívják. Nap egy gyönyörű barna hajú lány akinek zöld íriszei szinte ellentét az én gesztenyebarna szemeimmel. Az ajka nem telt és nem is keskeny. Ideális ajkai vannak. Nincsenek bődületesen nagy keblei, de mégis szép formásak. És intelligens. Pedig pusztán csak röpke pár szót sikerült váltanunk.

Odébb álltam, de nem mentem messzire. Egy kissé távolabbi széken bújtam meg, amikor megláttam, hogy a mogorva fickó oda lép hozzá. Ezt nem szabad hagynod Ég!

Talán ma már úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha én is babázok gyermekkoromban, és akkor ma már egy lennék a többi lány közül. Engem nem erre találtak ki. Nekem valami célom van. Soha nem babáztam, hanem inkább kint fociztam a srácokkal addig ameddig már olyan sötét volt, hogy a labdát sem láttuk. Igen. Ez voltam én. Dínókkal és kisautókkal játszottam. Soha nem voltam olyan lánygyermek, amire minden szülő vágyhatna. Most sem vagyok az. Kezdjük ott ameddig a lányok általában főzőcskéztek én vadásztam a fiúkkal. Mielőtt felmerülne, kedves olvasóm benned a kérdés én nem vagyok leszbikus. Egyszerűen csak másnak, ha úgy tetszik, kevesebbre tartom magam a többi lánynál, de mégis többre. Velük ellentétben én nem járok minden hétvégén bulizni vagy esetekben hetente más a barátom. Nem hisztizek, apróságokon pedig mélyen el van bennem veszve egy nő. Talán egyszer elő is fog bújni, de még nem most. Még nem jött el az ideje. Nem fogok 18 évesen elkezdeni Hamupipőkét nézni, hisz az nem én lennék.  Kedves olvasóm hozzád szólnék most. Mi értelme lenne annak, ha mindenki ugyan úgy nézne ki és ugyan úgy gondolkozna? Most itt állj meg egy percre és gondolkozz, elkérlek. Ugye hogy semmi? De hiszen ma már ilyen világban élünk. A fiúk úgy használnak ki nőket, hogy szemük sem rebben. No, nem mintha ez fordítva nem létezne. Gondolkodj el egy pillanatra, ha felveszel egy tömeggyártmány cuccot, mert azt hiszed, ki fogsz belőle tűnni, vajon így lesz-e? 

Valahol itt kezdődik a történet. Egy csendes és békésnek tűnő napon.  Egy kis faluban történnek az események. Adott egy lány, aki annyira nagyravágyó volt, hogy bármit megtett volna, csak jusson ki az ottani káoszból, de az anyagi körülményei soha sem engedték volna meg neki. Ezt a lányt nevezzük pusztán Napnak. És volt egy fiú, az ő neve pedig legyen Ég.  Ők ketten fognak nekünk mesélni mind a ketten a saját kis világukról.

Olyan reggelre ébredtem, mint az összes többi. Silány és unalmas. Reggeli tusolás, fogmosás, fésülködés és felöltözés, pont úgy, mint az összes többi napon.  Éppen kapcsoltam volna be a számítógépet, hogy játsszak kedvenc játékommal, amikor megcsörrent a telefonom. Unoka tesóm volt az, aki megkért, hogy menjek el vele vásárolni. Mivel jobb dolgom úgy sem volt elindultam vele és éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.

Ahogy beléptünk a hűvös kis bevásárlóközpontba átfutott rajtam valami ismeretlen. Ma megláthatom a szőke herceget fehér lovon? Az kizárt! Nem hiszek a mesékben. Etetik a kislányokat, hogy egyszer eljön értük valaki, aki úgy fogja őket szeretni, ahogy vannak, de ez nem igaz. Elég itt körbe néznem, hogy vajon hány szőke herceg van, aki pusztán annyit megtenne értem, hogy az ajtót kinyissa előttem?  Azt hiszem nincsenek ilyen daliás fiatalemberek a köreinkben.  Pedig lehetnének. Éppen a számítástechnikai részlegen bóklásztam amikor a mellettem lévő számítógéphez odaa jött egy fiú és csinált egy képet rólam a laptoppal , oda fordította hozzám és azt mondta: „Gyönyörűen festesz ezen a HD kijelzőn” , majd tovább állt. Megnéztem a képet amit csinált és az ajkam sarkában mosoly húzódott. Vajon mikor nevettem úgy igazán legutoljára? Már magam sem tudom. Tovább álltam és a könyves boltban kötöttem ki. Éppen az Assasin’s creed könyvhöz értem, amikor valaki megfogta a vállam. Reméltem hogy a laptopos srác az. Megfordultam és unokatesóm volt az.

-          Min mosolyogsz olyan jót?

-          Semmit. – feleltem,  bár észre sem vettem magamon, hogy mosolyra görbült a szám – Csak a könyvbe olvastam bele

-          Nem tudsz nekem hazudni – és elment, mert őt annyira nem érdekelték a könyvek.

Tovább olvastam, de próbáltam vissza emlékezni a fiú arcára. Barna íriszek, gyönyörű fogsor és szép íves ajkak, barna haj ami már már szinte picit a szemébe lógott, kicsit borostás arc, izmos felsőtest és körülbelül egy magas lehetett velem. Három fülbevaója is volt. Olyan suhancnak nézett ki, de sosem láttam még ilyen elbűvölő férfit. Mentem tovább a kedvenc könyvemet kutatva, majd amikor megtaláltam leültem a kis székbe, ahol tudnak az emberek olvasni és neki álltam. Bújtam a kis könyvet, amikor valaki leült mellém úgyszint könyvvel a kezében és ő is elkezdett olvasni. Nem néztem fel, nem érdekelt ki lehetett az. Már a fél könyvet kiolvastam amikor a mellettem ülő alak megfogta a könyvem gerincét és lejjebb húzta hogy a szemébe tudjak nézni. Már rászóltam volna, hogy hagyjon békén amikor ugyan azokat a szemeket pillantottam meg, mint az informatikai részlegen. Elállt egy pillanatra a lélegzetem.

-          Ez igen csak jó könyv lehet. – szólt hozzám mély férfias hangján – Az író remekül rátapint a férfiak és a nők tipikus jellemzőire.

-          Igen valóban – feleltem, bár szívem szerint be nem állt volna a szám, de vissza kell fognod magad Napocska

-          Megkérdezhetném a neved?

-          Nap vagyok. És a téged hogy hívnak? Ha szabad kérdeznem. – ugyan ennyire ne legyünk már udvariasak

-          Ég. Az én nevem Ég és vártam erre a Napra, hogy bearanyozza az Egem. Szia!

Elmegy? Ennyi? Csak a nevemet akarta tudni? Bókolni tud az nem kifejezés.